XXX. Fejezet

Kedves olvasóim!

Eljött ez a pillanat is! Az utolsó fejezet! Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem nagyon fog hiányozni!

Remélem tetszeni fog, és bocsánat a késésért! Még tavaly meg akartam írni, de történtek dolgok az életembe, ami akadályozott.

Jó olvasást!

N.

                  Az utolsó próbálkozás.

         A naplemente vörösre színezte az eget. Az alkony titokzatos, és számomra eddig, mindig boldog pillanatokat hozott. De ez most másképp lesz. Én mindig is úgy álltam a halálhoz, hogy az, az élet része. Egyszer mindenkivel megtörténik. De ez nagyon nem fair! Az éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam, mert azon járt az eszem, hogy hogyan mentsem meg Alexet a végzetétől. Rendes srác! Ha nem lenne az, nem is álltam volna vele szóba! Eszembe jutott, amikor megismerkedtünk. Lejátszottam magamban újra, meg újra, és egyre kesernyésebb lett a szájízem. Eljátszottam a gondolattal, hogy mi lett volna, ha akkor nem szakítok vele? Elmondom neki, hogy boszorkány vagyok, és meglátom, hogy elfogad-e vagy sem. Elfogadta volna, tudom. A mágia a vérében van.

         A kertben néztem a naplementét, és felkészültem lelkileg a harcra. Nem tudtam, hogy mit fog hozni az este. Csak egy dologban voltam biztos. Valaki, aki fontos számomra, meg fog halni.

          - Készen állsz? – kérdezte tőlem Prue. Úgy döntöttünk, hogy túl veszélyes lenne, ha egyszerre öten mennénk. Ezért Nate, vigyázni fog a nagyira a Kertben, amíg én, Prue, és a titkos fegyverünk szembeszállunk velük.

          - Nem! De vágjunk bele! – mondtam, és próbáltam leplezni a félelmemet. Ebben mindig is jó voltam!

         Könnyű volt a Wood nővérekre találni. A lakásuk tele volt személyes tárgyakkal, talizmánokkal, és azok segítségével könnyen meg tudtuk őket keresni. Van egy elvarázsolt kristályunk, rákötve egy madzagra, és, ha a madzagra tekerjük a talizmánt, akkor az meg tudja találni őket, egy térkép segítségével. Ha az alvilágban vannak, akkor ez nem működik, de akkor a St. James’s Parkban voltak. Egy eldugott helyen, ahova ember nem teszi be a lábát. Tudtuk, hogy minket várnak.

         Megfogtam a nővérem, és Alex kezét, és elteleportáltunk az alvilágba. A harc előtt, Alex magához kellett hívja a Nexust. Ám, amint odaértünk, kellemetlen meglepetésben volt részünk.

          - Ti meg hogy találtatok ránk? – kérdezte Dawn, meghűlt tekintettel. A mi tekintetünkben is meglepettség volt, mivel mi sem számítottunk rájuk. Biztos át akartak minket verni, amíg ők magukhoz hívják a Nexust. Érezte, hogy ebből a helyzetből nem fog kedvezően kijönni. Túlerőben vagyunk. A mi titkos fegyverünk Alexander.

          - Malory, fuss! – mondta húgának, aki elkezdett rohanni. Utánateleportáltam, Pruet, és Alexet magukra hagytam.

          - Hová ilyen sietősen? – kérdeztem Malorytól. A tekintete nem tükrözött félelmet, mint a nővéréé.

          - Most meg fogsz ölni engem is? – erre nem tudtam mit mondani. Ő személy szerint nem adott okot arra, hogy megöljem, de mi a biztosíték, hogyha élve hagyom, akkor nem fog ő is később ellenünk, vagy ami rosszabb, az utódaink ellen harcolni?

          - Én nem vagyok szörnyeteg. Nem ölök jó embereket, csak olyanokat, akik engem is meg akarnak ölni. Te meg akarsz?

          - Én neked sosem ártanék, sem a családodnak. Van valami, ami nyomja a lelkemet, de ezt nem most akarom neked elmesélni – ezt nem tudtam mire vélni. Nem akartam addig megölni, amíg el nem mondja, amit akar.

          - Maradj itt! – visszateleportáltam a nővéremhez. Alex épp lefogta Dawnt, a nővérem pedig a földön feküdt. Egy karó volt a kezében. Magamhoz hívtam, majd lassan Dawn elé sétáltam.

          - Ezzel még nem győztél le minket! Átkozottak legyetek mind! – nem akartam megvárni, amíg elátkozza az egész családot, ezért átdöftem a szívét a karóval. Meglepetésünkre nem esett össze. Lángra kapott, és elporladt. A démonok halnak meg így. A benne élő gonosz felemésztette a lelkét. Ekkor már tudtam: egyetlen Grouchet leszármazott sem maradhat életben! A vérükben van a gonosz!

         Pruehoz siettem. Beütötte a fejét, és az nagyon vérzett. Hiába szólítottam, nem tért magához.

          - Lizzy… - Alexre pillantottam, félve attól, ami fogadni fog. Egy pillanatra meg is feledkeztem róla. Nem tudtam, hogy miként fog meghalni, de nagyon reméltem, hogy nem rögtön a harc után. Térdre rogyott, és egy fehér burok nőtt a teste köré, ami megakadályozta, hogy hozzáérjek. Szorosan összezártam a szemem, mert az egész helység túl világos lett hirtelen. Hangos kiáltást hallottam, majd minden alább hagyott. Eltűnt a búra, és Alex eldőlt. Megfogtam a fejét, és szólítgattam őt is. Most mit tegyek?A nővérem elájult, Alex meg haldoklik, és Malory pedig ki tudja, merre jár?! Miközben kétségbeesésem a tetőfokára kezdett hágni, megszólalt egy hang mögöttem.

          - Dawn meghalt, igaz? – kérdezte félénken, remegő hanggal Malory. Nagyon szigorúan nézhettem rá, mert hátrálni kezdett mikor végigmértem. Pedig nem állt szándékomban, hogy félelmet keltsek benne. Egy kicsit lágyítottam vonásaimon, és válaszoltam.

          - Nem volt más választásunk.

          - Nem kell mentegetőznöd. Magának kereste a bajt! Én mindig is mondtam neki, hogy hagyja ezt, mert semmi jó nem fog kisülni belőle.

          - Ne haragudj, de most nem nagyon alkalmas, hogy ezt kibeszéljük – mondtam, és közben azon kattogott az agyam, hogy mit tegyek. Arra gondoltam, hogy elviszem őket a Kertbe, hogy Nate meggyógyítsa, de ekkor…

                   Nate szemszöge.

          - Hol lehetnek ilyen sokáig? Mi a fene történhetett velük? – aggodalmaskodott Renée. Én próbáltam higgadtnak mutatkozni, de tomboltak bennem az érzelmek. Arról volt szó, hogy én is csatlakozom hozzájuk, ha visszatérnek az alvilágból, de nem érzem, hogy itt lennének. Kirázott a hideg, és minden lehetséges dolog átfutott az agyamon. Arra gondoltam, hogy utánuk kéne menjek, és megnézni, hogy mi tart ilyen sokáig, de akkor fehér fényt láttam. Lizzy, Prue, Alex, és egy olyan ember jelent meg, aki nagyon hasonlított rám. Gondolom, ő nem lehet más, mint Malory. De miért hozta őt ide Elizabeth? Ő egy Wood! Az ellenséges oldalon áll.

          - Nagyi! – mondta Prue, és Renée nyakába ugrott. Elizabeth odajött hozzám, és átölelt szorosan. Viszonoztam az ölelést, és puszit nyomtam a feje búbjára.

          - Mi történt Lizzy? Nem mentetek el a St. James’s parkba?

          - Nem. Az alvilágban találtunk rájuk. Ők is elő akarták hívni a Nexust. Dawn meghalt, de Malory… - itt tartott egy kis szünetet. Én össze voltam zavarodva, de szerencsémre Elizabeth felvilágosított.

                   Elizabeth szemszöge

          - Szóval ott álltam, teljesen kétségbeesetten, és akkor Malory felvette Nate alakját, és meggyógyította Pruet.

          - Na igen, ezt értem, de Alex hogyan jött rendbe? Nem úgy volt, hogy ő meg fog…- kérdezte a nagyi. A kanapén ültünk, a nappaliban.

          - De igen, és meg is halt, de az égiek megbízták őt még egy feladattal. Úgy gondolták, hogy Alexander remek fényőr lehetne – a nagyira pillantottam, akinek a szája is tátva maradt. Ez mosolyt csalt az arcomra. Mondjuk, én is meglepődtem, amikor Alex magához tért.

          - Micsoda? Alexből fényőr lett?

          - Igen, és már meg is kapta az első védencét. Azt mondta meg fog majd látogatni minket, ha lesz ideje.

          - És mondd csak, hova küldték őt?

          - Úgy tudom, hogy Kölnbe.

          - Olyan messze?

          - Egy fényőrnek semmi sincs messze.

          - Na és Malory? – kíváncsian várta a nagyi a mesém fojtatását, de én nagyon elfáradtam. Nem volt kedvem neki is elmondani szóról szóra mindent, amit mondott. Gondoltam, majd holnap.

         Felálltam a kanapéról, elköszöntem a nagyitól, és felmentem a szobámba. Nate már aludt. Olyan békés fejet vág, amikor alszik! Legszívesebben egész éjjel őt figyelném. Befeküdtem mellé, és a mellkasára hajtottam a fejem. Végtelen nyugodtság fogott el, amikor a szíve dobogását hallottam. Elgondolkodtam azon, hogy mennyi dolog történt velem az elmúlt időben. Egy évvel ezelőtt, ilyenkor tudtam meg, hogy boszorkány vagyok, és most itt vagyok; kiderült, hogy van egy nővérem, akinek jobban örülök bárminél, a legjobb barátom lett a szeretőm, a legjobb barátnőm pedig az ellenségem, a húga pedig a szövetségesem. A cégem virágzik, és most minden a legnagyobb rendben van az életemben. Így csak könnyebb este nyugovóra térni! Bármit is hozzon a jövő, tudom, hogy megbirkózunk vele, mert együtt vagyunk. Együtt az egész család, és ez a legfontosabb.

Vége.

Új blog.

Kedves olvasóim!

Jó hírem van! Megírtam a következő blogom bevezetését! Már fent is van az oldalon!

http://livingaparadise.blogspot.hu/

Remélem elnyeri majd tetszéseteket!

Előre is jó olvasást!

N.

Újabb díj.

Sziasztok!

Kaptam egy újabb díjat, így karácsonyra :D.

Nagyon szépen köszönöm F.

Szabályok:

 - 11 dolog rólam

 - 11 válasz

 - 11 kérdés

- 11 bloggernek tovább kell küldeni

 - 11 dolog rólam:

1. Szeretem a Cobra 11-et :D

2. Érzékeny vagyok - nem csak lelkileg.

3. Hirtelen haragú vagyok.

4. Nehezen tudok megbocsátani. 

5. Szeretem a gyógyhatású köveket.

 6. A kedvencem az Ametiszt. 

7. Imádok szerelmes lenni! 

8. Szeretem a naplementét.

9. Felnőtt koromban pszichológus szeretnék lenni.

10. Imádom a kocsikat.

11. A kedvenc kocsim a Mustang - oldtimer. 

 - 11 válasz:

1. Mikor szoktál elaludni? - Este 10-11 között.

2. Van kedvenc könyved? Mi a címe?  - Van! Abby Lee: Hol jár az eszem? 

3. Mit szeretsz jobban? Enni vagy aludni? - Aludni :D.

4. Mi a véleményed a karácsonyi filmekről? - Nincs véleményem róluk, mert nem láttam még egyet sem. (a Reszkessetek betörőket sem)

5. Szerinted van az életben Aranyközépút? - Van. Én mindig igyekszem megtalálni. 

6. Milyen fajta filmeket szeretsz? - A Quentin Tarantino filmeket.

7. Szoktál tenni a környezeted védelméért? - Aligha tudok. 

8. Ki akarsz-e költözni külföldre? - Igen. Vissza haza, Romániába. :(

9. Ha bárhol élhetnél, hová költöznél? - Ahol most a szívem lakik. 

10. Szoktál tv-zni? - Igen. 

11. Melyik a kedvenc ünneped, és miért? - A Karácsony, mert ez a szeretet ünnepe, és mint írtam, szeretek szeretni :). 

 - 11 kérdés:

1. Milyen zenéket szoktál hallgatni? 

2. Miért kezdtél el blogot vezetni?

3. Mi volt az első blogod címe?

4. Mivel szeretnél foglalkozni felnőtt korodban? 

5. Voltál már részeg?

6. Szeretsz bulizni? 

7. Introvertált vagy extrovertált vagy? 

8. Szeretsz suliba járni?

9. Tudsz főzni? Ha igen, akkor szeretsz is? :D

10. Hiszel a reinkarnációban? 

11. Vallásos vagy? Ha igen, milyen vallású? 

 - 11 bloggernek továbbküldeni:

1. Bright Angel. 

Sajnos más bloggert nem ismerek :(.

XXIX. Fejezet

Kedves olvasóim!

A harmincas szám egy kerek szám - jöttem rá a napokban. (ideje volt már, 10.es létemre :D)Ezért úgy döntöttem, hogy a történet utolsó fejezete a következő lesz - a harmincadik. Megpróbálom jövőhéten hozni, és igyekszem az ismertetővel is ;).

Jó olvasást, és Kellemes Karácsonyi Ünnepeket Kívánok nektek! :*

N.

                    A hősök sorsa.

          „- Vajon hová tűntek? – kérdezte Prue, mikor a barlangba értünk.

          - Most hol keressük őket? Bottal üthetjük a nyomukat!

          - Nem kell őket keresnetek sehol sem! – Prue, a nagyi, én, Nate és Alex egyszerre fordultunk meg. Dawnnal és Maloryval találtuk szembe magunkat. A szemük fekete volt, és mindannyian tudtuk, hogy ez mit jelent. Felemelték a kezeiket, amelyből kék villámok szóródtak.”

          - Liz! Lizzy! – Nate hangját hallottam. Ő keltett fel őrült álmomból. A mellkasán feküdtem, a reggeli nap első sugarai pedig a hátamat simogatták. Gyengék voltak már! December vége volt. A téli napforduló már beköszöntött. Felnéztem Nate szemébe, amely aggódónak tűnt.

          - Motyogtál, miközben aludtál. Rosszat álmodtál?

          - Hmm… majd elmesélem. - Azelőtt este nem öltöztünk át, csak ledőltünk az ágyra, mert nagyon fáradtak voltunk. Már hetek óta keressük Maloryt, és Dawnt, de hiába. Elnyelte őket a föld.

          

         „- Ezek felszívódtak – mondta Prue, amikor visszaértünk a barlangba. Hűlt helyük sem maradt, de még a vámpírnak sem.

          - De mégis hová mehettek? – kérdezte Nate – haza biztos nem, mert nem olyan ostobák. Tudják, hogy ott keresnénk őket először.

          - De azért benézünk oda is! – mondta a nagyi.

          - Jártasak az alvilágban. Biztos itt vannak valahol, és álcázzák magukat. Ha meg is találnánk őket, biztos valaki védelme alatt állnak – mondtam határozottan – szerintem most inkább menjünk haza! - Láttam a többieken is, hogy egyetértenek velem. Alex kicsit meglepődöttnek tűnt. Még alig ismer, szóval még egy párszor meglepetést fogok neki okozni. „

         Ezek után hazamentünk, és körberaktuk a házat kristályokkal. Ha a két r**banc, vagy bárki, aki veszélyt jelent nekünk, be akar lépni a házba, akkor a kristályok megakadályozzák, és elektromosan sokkolják őket. Többet nem engedem, hogy meglepjenek minket!

          - Mondd csak, van kedved egy forró zuhanyhoz? – duruzsolta Nate a fülembe. „Mindig levesz a lábamról ez a pasi” – gondoltam magamba. Beleegyeztem a közös zuhanyba, bár tudtam, hogy ez hosszabb lesz, mintha külön-külön zuhanyoznánk.

         Egy órával később frissen jöttünk ki a fürdőszobából. Lementem a konyhába, hogy elfogyasszam a szokásos reggeli kávémat. Nélküle nem lenne reggel, a reggel. Miközben Nate-tel a reggelit fogyasztottuk, elgondolkoztam az álmomon. Nem tudtam eldönteni, hogy ez csak egy sima álom volt, vagy látomás. Mert ha utóbbi, akkor ez azt jelenti, hogy a Wood nővérek a Nexust akarják felhasználni ellenünk. A Nexus egy láthatatlan erő. Az ősi boszorkány hozta létre. Mindegy, hogy jó, vagy rossz használja, mert ha valakinek a kezébe kerül ekkora hatalom, akkor az minden természetfeletti lényt ki akar majd végezni, legyen szó fényőrről, vagy árnyőrről, boszorkányról, vagy démonról. Az egyetlen hátránya, hogy nem lehet tőle megszabadulni, csak egy módon; halállal. Ha meghal a gazdatest, akkor a Nexus visszahúzódik a rejtekhelyére, ahol két őrző védi; egy angyal, és egy árnyőr.

Csak egy olyan lény van, aki kezelni tudja ezt az erőt; a hasonmás.

          - Min gondolkozol, szívem? – kérdezte Nate, két korty kávé között.

          - Álmodtam valamit.

          - És nem akarod elmesélni?

          - De. Majd reggeli után.

          - Lizzy, ez nagy baromság! Alex sose menne ebbe bele! – mondta a nagyi. Ő volt az egyetlen ebben a kis csapatban, aki így beszélt velem. A többiek közt én voltam az értelmi szerző.

          - Egy próbát megér, nem? – kérdeztem egy kicsit hisztérikusan.  

          - Rendben, de te beszélsz vele!

          - Oké, oké! Négyünk közül amúgy is csak én vagyok vele jóban.

          - Igen Liz, tudjuk! – mondta Prue, és kaján vigyor jelent meg az arcán. Ilyenkor bele tudnám fojtani a nővérkémet Temzébe! Nem néztem Nate arcára, és mielőtt még kínosabbá alakult volna ez a helyzet, elteleportáltam Alex lakására - amely inkább hasonlított egy kis kerthez, mint egy lakáshoz - hogy megbeszéljem vele is, a tervet, amit kieszeltem.

         Kopogtattam az ajtón, de nem jött válasz. Bekopogtattam még egyszer, és újfent nem hallottam semmit sem. Azt gondoltam, hogy nincs otthon, de akkor csörtetést hallottam bentről. Megijedtem, ezért beteleportáltam a lakásba, és ott találtam Alexet a földön fekve. Nem volt eszméleténél. Amikor elájult, levert egy-két poharat az asztaláról. Odarohantam hozzá, hogy kitapogassam a pulzusát. Szerencsére normálisan vert a szíve. Az ölembe fogtam a fejét, és megpróbáltam magához téríteni. Nagyon aggódtam miatta, abban a pillanatban. De szerencsére hamar magához tért.

          - Alex, mi történt? – kérdeztem tőle, amikor kinyitotta smaragdzöld szemeit.

          - Semmi. Csak lement biztos a vércukorszintem – mondta, és kibontakozott karjaimból. Kételkedtem abban, hogy csak ennyi a baja. Amikor végre hajlandó volt a szemembe nézni, fogságba ejtettem tekintetét.

          - Ki vele! Mi a baj?

          - Az árnyékok könyvében nem írja, hogy mi a hasonmások sorsa, igaz? – a szemeim elkerekedtek, és sejtettem, hogy ez nagyon nagy pofon lesz számomra.

          - Nem, miért? – kérdeztem halkan.

          - Tudod, a mágia és a sors 2000 éve kéz a kézben jár. A hasonmások azért fogannak meg, mert segítséget kell nyújtaniuk, olyan esetekben, mint a tiétek. Ha a hasonmás elvégzi a munkáját, akkor… - itt egy pillanatra megállt. Nem is volt szükség rá, hogy kimondja. Tudtam jól, hogy mi a folytatás. Egymás szemébe néztünk, és láttam rajta, hogy mennyire kétségbe van esve, de próbálta elrejteni az érzéseit.

          - Amúgy, miért jöttél? – most először nem tudtam, hogy mit mondjak neki. Ha megmondom, hogy miért jöttem, akkor hamarosan Alex meghal. Azon agyaltam, hogy mi történne, ha nélküle küzdenénk meg vele? Vajon akkor is meghalna? Végül a tagadás mellett döntötten.

          - Semmiért. Csak kíváncsi voltam rád – amint megérintettem a kézfejét, ő összerezzent. Mint én, amikor látomásom van. „Vajon most neki is…?”

Kihúzta a kezét, az enyém alól, és összevonta a szemöldökeit.

          - Nézd, Elizabeth! Attól, hogy eltitkolod, hogy mire készülsz, és azt akarod, hogy maradjak ki belőle, én nem fogok tovább élni. Ha a probléma megoldódik, én akkor is meghalok.

          - És nem lehet tenni ez ellen semmit? – kérdeztem tőle kétségbeesetten.

          - Nem állhatsz a sors útjába. Csakis magadnak ártanál vele. Én már hozzászoktam a halál gondolatához. Nem akarom, hogy bármi bajod essen – mondta, és megsimogatta az arcomat. Baráti simítás volt ez. Éreztem.

          - Ez akkor sem fair!

          - Tudom. Az élet nem mindig az! – az arca most ki volt simulva, és úgy nézett rám, mintha a vesémbe látna. Hamarosan rendezte vonásait, és feltette a kérdést, amire a válasz az egyetlen járható út, ami a végzetéhez vezet.

          - Mi a terv? 

XXVIII. Fejezet

Kedves olvasóim!

Sajnálom amiért a múlthéten nem hoztam fejezetet, de elromlott a gépem, és csak most kaptam vissza. Meg is vagyok fázva - ismét - és minden egyéb bajom van! De még ez sem akadályozott meg! Megírtam az utolsó előtti fejezetet! Magam sem hiszem el, hogy még egy rész és vége! Kicsit hiányozni fog! Ez volt a kedvencem! Remélem nektek is! ;) 

Ami a következő blogomat illeti: már elkezdtem megírni a bevezetést, de még nem jutottam a végére. Hozom amilyen hamar csak tudom!

Nem is húzom tovább a szót! Jó olvasást! :)

N.

                  A túlélésért bármit!

                  Prue szemszöge.

          - Renée, mégis mi a fene folyik itt? Mit keresek a húgom testében? – kérdeztem, mikor már nem émelyegtem annyira.

          - Elizabeth átírta azt a varázsigét, amivel a múltkor képességet cserélt Nate-tel. Azt akarta, hogy lelket cseréljetek, mert azt remélte, hogy te tudod, hogy hol tartott fogva Dawn és Malory.

          - Te honnan tudod, hogy kik ők?

          - Alex mondta el Lizzy-nek. Tudod a srác, aki az ősi boszorkány hasonmása. De ezt majd később! Most inkább mondd el Nate-nek, hogy hol voltál, hogy tudjuk kimenteni Lizzy-t!

                   Elizabeth szemszöge.

         Kattogott az agyam, de semmi jó dolog nem jutott eszembe, ezért a gonosz ötletemet vetettem be. A zsebemben volt a kulcsom. A kezembe teleportáltam, és vámpír nyakába döftem. Tudtam, hogy nem fog sokáig használni nála, de annyi időre elég volt, hogy megragadjak egy fáklyát, és rádobjam. Dawn sikított egyet, és próbált segíteni a vámpírnak. Mike lángra kapott, közben vergődött, és kiabált a fájdalomtól, és még büdös is volt, amikor égni kezdett a ruhája, majd később a teste. Azzal nyugtattam magam, hogy ha én nem teszem ezt meg vele, akkor ő fogja velem. Abban a pillanatban a túlélésért bármit megtettem volna! Malory-t cseppet sem érdekelte Mike. Ő inkább engem nézett, de nem úgy, mintha gyűlölt volna. Még haragot sem láttam a szemében. Inkább, mintha csodált volna.

          - Te Elizabeth vagy, nem igaz? – suttogta. Alig lehetett hallani, mivel Dawn és Mike szinte egyszerre sikítottak. Mike olyannyira megégett, hogy már a húsa is látszott a lángok mögött. Egyszer csak abbahagyta a vergődést. De én tudtam, hogy nem halt meg. Egy vámpírral csak a tőr végez. Hamarosan felébred, és akkor imádkozhatok, hogy csak simán törje ki a nyakamat! Úgysem fogja! Élvezni fogja, hogy kínozhat!  

          - Te ribanc! – csak ennyit mondott Dawn, és felemelte kezeit, hogy felrobbantson. Összeszorítottam a szemem, mert hirtelen másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy milyen csúnya halál, ha valakit felrobbantanak. Ám valamiért nem sikerült neki. Mintha a nyakláncom magába szívta volna az erejét. Dawn próbálkozott még, de hiába. Szerencsémre nem sikerült neki. Prue nyaklánca nem engedte. Elképesztő, hogy ezek a családi ékszerek milyen sok dologra képesek.

          - Malory, csinálj már valamit! – mondta Dawn, de a húga először tett semmit. Csak állt egy helyben, és engem bámult. Sajnálatot láttam a szemeiben. Ő nem olyan, mint a nővére! Mikor Dawn másodjára szólt rá, Malory átvette az alakomat, kinyújtotta a kezét, és magához hívta a nyakláncomat. Dawn ismét felemelte a kezét, de nem vártam meg, amíg használni kezdi az erejét rajtam. Nem akartam, hogy darabokba találjanak meg a szeretteim, ha vége ennek az egésznek! Felvettem a teleportáló alakomat, és haza teleportáltam magam.

         Otthon a padláson találtam a nagyit, Nate-et és Prue-t - a saját testemben.

          - Mégis miért nem jöttetek értem? Dawn majdnem darabokra szakított! – mondtam – vagyis inkább kiabáltam – kissé hisztérikusan.

          - Sajnálom Liz, de nem tudtam, hogy hová vittek – mondta Prue. Látszott rajta, hogy aggódott miattam. Közelebb jött hozzám, és magához vont. Megölelt, de olyan szorosan, mint még senki azelőtt! Érdekes volt, hogy a saját testem ölelt, míg én egy másikban voltam.

          - Számíthatunk arra, hogy ismét megtámadnak minket! Végeznünk kell velük, méghozzá most azonnal! – mondta a nagyi, és látszott rajta, hogy nagyon hosszú volt már számára ez a nap. De tudtam, hogy hiába küldeném el aludni, nem menne.

 - Én tudom, hogy hol van a hely, vissza tudok oda menni. – mondtam.

          - Liz, ez most túl veszélyes lenne! Nem vagy még elég felkészült ahhoz, hogy megküzdj velük! – mondta Nate.

          - Dehogynem! Ők ketten vannak, mi pedig négyen!

          - Öten! – mondta egy ismerős hang a hátam mögött. Megfordultam, és Alexandert láttam az ajtóban. Már fel sem merült bennem, hogy hogyan került ide.

          - Alex, mit keresel te itt? – kérdeztem tőle. Ő kicsit furcsán nézett rám, amit először nem értettem.

          - Lizzy, megmentetted az életem. Azok a démonok nem téged akartak, hanem engem, és te megvédtél tőlük. Tartozom neked annyival, hogy segítek neked és a családodnak. – mondta Prue-nak Alex. Nyilván nem tudta, hogy testet cseréltünk. Prue is kérdőn nézett Alexre.

          - Igazából én mentettem meg az életed. Testet cseréltem Prue-val – mondtam, s közben a könyv felé vettem az irányt. Megkerestem az igét, amit beleírtam, és felolvastam.  Ismét elkezdett forogni velem a világ. Elsötétült előttem minden, és a következő másodpercben a saját testemben találtam magam. Jó érzés volt végre a saját testemben lenni. Amint feltápászkodtam, és egy kicsit magamhoz tértem, megköszöntem Alexnek, hogy segít nekünk. Meg is öleltem volna, de nem tudtam, hogy Nate mit fog szólni.

Helyette odamentem Prue-hoz, és megöleltem.

          - Jól vagy? – kérdeztem tőle. Még mindig öleltük egymást, szorosan, mintha rég nem találkoztunk volna, és közben elkapott egy nagyon rossz érzés. A félelem. Féltem ettől a csatától, a két árulóval. Féltem, hogy el fogom veszíteni Prue-t! Most is csak egy hajszálon múlt az egész! Lehet, hogy legközelebb nem lesz ekkora mázlink! Szeretem a nővérem, és nem akarom elveszíteni!

          - Alexander, nagyon hálásak vagyunk, amiért segítesz nekünk! – mondta neki a nagyi. Ő csak legyintett egyet.

          - Nos Liz, indulhatunk? – kérdésére én csak bólintani tudtam. 

XXVII. Fejezet.

Kedves olvasóim!

Sajnálom, hogy ismét késlekedtem a fejezettel! Ám jó hír, hogy már nincs olyan sok hátra! Már meg is nyitottam a következő blogomat! Biztosíthatlak titeket, hogy az is ugyanilyen izgalmas, és furfangos lesz, mint ez!

A következő fejezettel hozom a linket! ;)

Jó olvasást!

N.

                  Elrabolva

 Elizabeth szemszöge.

         Miért történik ez velem? Mit ártottam, hogy ezt kapom a karmától?

         Nate hangjára ébredtem. A földön feküdtem, és szörnyen fájt a fejem. Akkor üthettem be, amikor összeestem. Nate és a nagyi is aggódva kémleltek.

          - Lizzy, jobban vagy? – kérdezte a nagyi. Egy hideg kendőt tett a fejem alá, ami nagyon kellemes volt. Megpróbáltam felülni. Amint egy kicsit jobban éreztem magam, közöltem velük az aggasztó hírt.

          - Tudom kik rabolták el Prue-t. És azt is pontosan tudom, hogy kik a Grouchet család tagjai. Sőt, még ti is ismeritek őket! Dawn és Malory Wood. Becsaptak minket – időközben megpróbáltam felállni – és a legrosszabb, hogy be vannak avatva. Azt viszont nem mondtam el nekik, hogy Prue a nővérem.

          - Liz, ez azt jelenti, hogy azok akiket a múltkor megmentettünk a legádázabb ellenségeink? – a nagyi idegei nagyon gyengék. Nem tudom, hogy túl fogja-e vészelni ezt a háborút.

          - Igen. Pontosan azt. Nate, te megpróbáltad érzékelni őt?

          - Igen, de nem érzem őt. Biztos bűbájt bocsátottak a helyre, ahol fogva tartják őt – mondta Nate, ám ekkor beugrott valami. A gyűrű!

          - Nagyi! van olyan bűbáj, amivel elveszett tárgyakat lehet visszahívni?

          - Igen, miért?

          - Mert adtam Prue-nak egy gyűrűt, és megáldottam. Érzem, hogy mikor mi történik vele. Magyarán, ha Prue meghal, akkor én is… - nem tudtam folytatni, mert a gombóc a torkomban akkorára dagadt, hogy nem jött ki szó a számon. Belegondolván rájöttem, hogy lehet, hogy csak nemrég ismertem meg a nővéremet, de nagyon szeretem őt! Ha meghalna, én nem élném túl! És ennek most nem csak szentimentális oka van.  

Nate közelebb jött hozzám, és megölelt. Jó volt érezni a közelségét. Ha nem sikerül megmentenünk Prue-t, akkor ez az utolsó alkalom, hogy ölelhetem – gondoltam. Ekkor elkapott egy érzés. A félelem. Nem akartam meghalni, és azt sem akartam, hogy Prue-nak baja essen. Épp, hogy megismertem!

Kibontakoztam Nate karjaiból, és összeszedtem magam. Felmentem a padlásra, és kikerestem a bűbájt, amivel vissza tudom hozni a gyűrűt. Remélni mertem, hogy Prue is a gyűrűvel együtt visszatér hozzám.

          - Várj! – mondta a nagyi. Először nem értettem mit akar, de aztán közelebb sétált hozzám, hogy velem együtt olvasni tudja a varázsigét – együtt erősebbek vagyunk – mélyen a szemembe nézett igéző kék szemével, amelyek most fáradtak voltak.

          - Kezdjük – mondtam, és hangosan olvasni kezdtem.

„Elveszett tárgy kerestetik,

Megidézem az ódon erőt; hozd vissza az elveszett éket.”

         Először semmi sem történt,  de nem adtuk fel; megpróbáltuk még egyszer. Ekkor viszont bekövetkezett az, amitől annyira féltünk. A gyűrű az asztalon volt. Mintha valaki oda teleportálta volna. Felvettem az asztalról, majd ökölbe szorítottam kezem. A nagyira pillantottam. Az arcizmai nem voltak olyan merevek, mint a felolvasás előtt. Láttam, hogy megkönnyebbült. Hírtelen azt gondoltam, hogy nem is érdekli, hogy mi van Prue-val. De aztán rájöttem; örül, mert legalább az egyik unokája biztonságban van. Már amennyire biztonságos a mi életünk.

Ismét kezdett eluralkodni rajtam a tehetetlenség, de akkor eszembe jutott Nate. Ha őt sikerült megmentenem, pedig az sokkal kilátástalanabb volt, akkor ezt a helyzetet is meg fogom oldani. Elkezdtem azon agyalni, hogy mit is lehetne tenni, és akkor beugrott. Nagyon veszélyes, de egy próbát megér!

Prudence szemszöge.

         Furcsa szag csapta meg az orromat, amikor kezdtem magamhoz térni. Lassan kinyitottam a szemem. Egy sötét barlangszerű helyen voltam. Csak a tűz nyújtott némi fényt. A kezem meg volt kötve, de megpróbáltam felrobbantani a kötelet. Csak szépen, lassan, ahogy Renée tanította. Miközben megpróbáltam kiszabadítani magam, megpróbáltam visszaemlékezni arra, hogy mi történt, de minden kiesett. Csak egy ismerős arc ugrott be. Már láttam a csajt valahol. Pontosan tudtam, hogy kik állnak mögötte, és azt is, hogy miért raboltattak el. Hangokat hallottam.

          - Dawn, neked elment az eszed! Miért raboltad el őt? Még csak nem is tartozik a családhoz!

          - Ne légy ilyen naiv hugicám! Oka van annak, hogy magukhoz költöztették ezt az egyszerű gyógynövényárust. Majd megkérem Mike-ot, hogy igézze meg, és akkor csicseregni fog a madárkánk.

          - És utána mi lesz? Felejtő port nem adhatunk neki. Azt csak a fényőrök használhatják.

          - Minek pazarolnád rá az energiádat drágám? Megöljük.

         Kirázott a hideg! Dawn gonosz, mint a sátán, de a húga mintha ódzkodna. Talán sikerül őt megpuhítanom. Ezek meg akarnak ölni! De ha én meghalok, akkor Lizzy is! Gyorsan levettem a gyűrűmet, amit tőle kaptam. Ha mindketten meghalunk, ki áll bosszút a két ribancon?

          - Szervusz drága! – köszönt Dawn.

          - Te vagy Lizzy legjobb barátnője! – felismertem, mert már találkoztam vele. Szerencsémre nem tudja, hogy Elizabeth féltestvére vagyok. Ha megtudná nem pazarolná az idejét a „megigézésemre”.

          - Az volnék. Tudod, azt mondják, tartsd közel a barátaidat, de az ellenségeidet még közelebb! – mondta, és szorító érzést éreztem a nyakamnál. Mintha fojtogatnának. Ekkor megláttam Renée-t. Szemei csak úgy csillogtak a dühtől. Mintha a legádázabb ellensége lennék. Nem értettem az egészet.

          - Malory, fejezd be! Még ki kell szednünk belőle néhány dolgot. Majd utána megölheted – mondta Dawn a nagyinak, aki ekkor átváltozott egy fiatal csajjá, akit eddig még nem láttam. Ő lenne Malory? Érdekes képessége van kis k**vának! Egy élvezet lesz megölni ezt a két kis hülye p**csát!

Hírtelen szédülni kezdtem. Nem tudtam mi történik velem. Attól tartottam, hogy ez megint az ő művűk, de nem. Egyszer csak a földön találtam magam. A padlásunk földjén.

          - Prue, te vagy az? – kérdezte Renée. Zúgott a fülem, és a szemeim is égtek. Mintha sírtam volna. Ahogy megpróbáltam felállni, rájöttem, hogy ez nem az én testem. Nem értettem semmit.

Elizabeth szemszöge

          - Hé te! Mi van veled? – kérdezte Dawn. Csakis azon kattogott az agyam, hogy rá ne jöjjön, hogy mi is történik.

          - Semmi – közelebb jött Malory, hogy felsegítsen, de ekkor megéreztem, hogy a kötél, ami addig hátul összekötötte a kezemet, eloldódott. Biztos Prue robbantotta szét!

          - Ne gyere közelebb! – mondtam, és egy Prue-féle utálatos pillantást vetettem rá. Szerencsére bevált; hátrálni kezdett.

          - Hogy te milyen kis vadóc vagy! Kár, hogy nem kamatoztathatod eme erényedet – furcsa volt így hallani Dawn-t. Soha nem beszélt ilyen költőien előttem. Remekül meg tudta játszani magát, annyi szent!

Hamarosan megjött egy férfi. A bőre nagyon fehér volt. Ez is a pincében napozik! – gondoltam magamban.

          - Mike! Csak hogy megjöttél! – vihogta Dawn, és a nyakába ugrott. Szenvedélyes csókot váltottak, ami annyira műnek tetszett, hogy a hányinger is elkapott.

          - A legjobbkor csöppentél a buliba! Ki kéne igézned belőle – ekkor Dawn felém bökött – néhány dolgot.

          - Hmm, szívesen! – ajjaj, ez egy vámpír! Úgy meresztette rám a vérben forgó szemeit, mintha 1000 éve nem táplálkozott volna. Valamit ki kellett találnom, de nagyon gyorsan! 

XXVI. Fejezet

Kedves olvasók!

Igen, már megint este csapott meg az ihlet. Fél 1 van, és gondolom már csak reggel fogjátok elolvasni ezt a részt, úgyhogy előre is szép napot nektek!

És persze jó olvasást!

N. 

                     Az árulók.

           - Ez képtelenség! Ez nem lehet igaz! – mondtam, mert a nagyim mondandója kiakasztott. Pedig már meg sem kellett volna lepődnöm rajta. Már miért is ne függne össze minden az életemben? Miért ne fűződne össze minden szál az életemben? Ez eszméletlen! – gondoltam magamban.

           - Pedig ez az igazság Liz! Magam is csak most jöttem rá. Nem is sejtettem semmit. Pedig, ha tudtam volna...

           - Akkor mi lett volna? Állandóan titkolóztál, és hazudoztál nekem!

           - Hányszor mondjam már, hogy sajnálom? – kérdezte a nagyi, egy kicsit szomorúan. Nem haragudtam rá. Már nem - Nézd, szerintem beszélned kéne vele. Végül is, te voltál az, aki közelebbi kapcsolatba került vele – mondta a nagyi.

           - Annyira azért nem voltunk jóban.

           - Nem baj! Keresd meg, és beszélj vele. – a nagyi úgy adta ki a parancsot, mint a tábornok a katonáknak.

           - Na jó, de hogyan?

           - Három boszorkány és egy fényőr van a szobában. Ezt nem kérdezheted komolyan! – Nate és Prue csak néztek, mint tacskók a moziban. Hol a nagyira, hol rám kapták a tekintetüket.

          30 perc, és egy kupaktanács után, teljes harci díszben ültem a kocsimban, útra készen. Egy kicsit féltem a találkozástól. Nem volt, valami barátságos az elválásunk, és féltem, hogy még mindig haragszik rám. És aztán ott volt Nate is. Láttam, hogy nem tetszik neki, hogy egy olyan ember is bele van vonva ebbe a helyzetbe, aki valamikor sokat jelentett – vagy inkább jelenthetett volna – nekem. Nem akarok okot adni a féltékenységére. Szerencsére nem lakott messze tőlünk az ősi boszorkány hasonmása, úgyhogy nem kellett sokat agyaljak a dolgokon. Hamarosan lefékeztem a ház előtt. Szerencsém volt, mert nem kellett felcsengessek hozzá – épp akkor jött ki valaki portán, amikor odaértem.

Felmentem a lépcsőn, és közben azon gondolkoztam, hogy mit is kéne mondanom neki. Végül elhatároztam, hogy spontán leszek.

          Bekopogtattam az ajtón. Először senki sem nyitott ajtót. Már ott voltam, hogy megforduljak, és hagyjam az egészet a francba, de akkor eszembe jutott a nagyi, és Prue. Nem hagyhattam cserben őket! És Nate-et sem. Oly’ sokszor megmentette már az életem! Erőt vettem magamon, és ismét bekopogtam. Gondoltam, nincs otthon, de akkor hírtelen csörömpölést hallottam. Ismét kopogtattam, és akkor kicsitotta az ajtót. Ott állt előttem, teljes életnagyságban a megoldás a problémánkra. A szavam is elállt. Sokat változott legutóbbi találkozásunk óta.

           - Elizabeth? Mit keresel te itt? – láttam, hogy mindenkire számított, csak rám nem.

           - Ne haragudj, hogy csak így beállítottam. Bemehetek?

           - Gyere csak. – kitárta előttem az ajtót, én pedig beléptem az ajtón.

Nagyon szép lakása van. Mindenhol a természet színei láthatóak. A falakon csodaszép freskók voltak, melyek harmóniát árasztottak, és az egész úgy volt tökéletes ahogy volt. Egy ilyen házba én is szívesen beköltöznék – gondoltam magamban.

           - Hogy vagy manapság? – kérdeztem Alexandertől. Egy csészét nyomott a kezembe, amiben tea volt. Reméltem, hogy nem akar megmérgezni, ezért belekortyoltam.

           - Én megvagyok, de mondd csak, mi szél fújt hozzám?

           - Nézd, tartozom neked egy magyarázattal – leült velem szembe egy székbe, én pedig belekezdtem a mondandómba.

           - Emlékszel a firenzei utunkra?

           - Igen. Akkor szakítottál velem.

           - Na igen... – mondtam egy kicsit szaggatottan. Kellemetlenül éreztem magam, ezért elhatároztam, hogy nem fogok többet kertelni – azon a napon, amikor felkeltél a hotelben, nem tudtad, hogy mi történt. Azt hazudtam, hogy hirtelen elaludtál, de ez nem így volt. Az igazság az, hogy egy démon megtámadott minket. Csak nem sokkal a találkozásunk előtt jöttem rá, hogy boszorkány vagyok. Hazateleportáltalak, és a nagyim igét bocsájtott rád, hogy felejts el mindent, ami történt.

           - Tudom. – összevont szemöldökkel kémleltem Alexet. – én sem vagyok az, akit megismertél Prágában.

           - Ezzel pedig én vagyok tisztában – erre a kijelentésre Alex vonta össze a szemöldökét. Ilyen, amikor a fagyi visszanyal. – Pontosan tudom, hogy ki vagy, és ezért is vagyok itt. A családom régóta foglalkozik boszorkánysággal, ám a tudás, melyet az élszázadok alatt felhalmoztunk, nem hisszük, hogy elég lesz most. Meggyűlt a bajunk egy boszorkány családdal. Igazából csak ketten vannak, de hatalmas erejük van. Nem tudom, hogy meg tudunk küzdeni velük. Meg akarjuk állítani őket, de én személy szerint úgy, hogy vér ne folyjon.

           - A Grouchet lányokról van szó, igaz?

           - Honnan...?

           - Ismerem őket. Nem rég megkeresett Dawn és ő is ugyanarra kért, amire te kérsz most.

           - Dawn? – kicsit furcsa volt, hogy Dawn-t mondott. Hiszen egyiküket sem hívják Dawn-nak.

           - Igen. Dawn és Malory Wood. Ők a Grouchet család leszármazottja – először fel sem fogtam, hogy mit mondott Alex. Meggyőződésem volt, hogy téved.

           - Hogy mi? Ez hülyeség! Dawn Wood a legjobb barátnőm, már a gimi óta!

           - Nézd, Dawn nem az, akinek mondja magát. Sötét boszorkány, hatalmas erővel rendelkezik. Na és persze a húga sem kutya! Ez a két lány bosszúszomjas, és mindenre elszánt! - alig tudtam elhinni. De minél jobban belegondoltam, annál logikusabbá vált. Dawn minden áron befészkelte magát a baráti körömbe. Elhitette, hogy bízhatok benne, és én elhittem. Megosztottam vele a titkaimat, és ő visszaélt ezzel. A vér elhűlt ez ereimben, és nem tudtam se köpni, se nyelni.

           - Lizzy jól vagy? – nagyon elkalandozhattam. Teljesen összetörtem. Úgy éreztem magam, mint egy szamár. Egy óriási szamár! Ám valami átvette az uralmat felettem. A bosszúvágy. Hirtelen minden pacifista gondolatom elhagyott, és nem érdekelt többé, hogy megvédjem a két ribanc életét. Azt akartam, hogy szenvedjenek, és abban a pillanatban mindent megtettem volna ennek érdekében.

           - Ne haragudj, de most mennem kell – csak ennyit mondtam, és hazamentem. Egy kicsit sietős lett hirtelen a dolgom. Lehet, hogy nem volt a legjobb ötlet volán mögé űlni, mert abban a pillanatban szinte semmit sem láttam. Mintha vörös ködfelhő telepedett volna az agyamra. De nem tudott érdekelni! Haza akartam menni, minél hamarabb, és végezni akartam azzal a két árulóval. A legjobb barátnőm, akit már egyszer meg is mentettem egy árnyőrtől, mindig kiálltam mellette, és még a cég irányítását is a kezébe adtam, képes volt éveken át hazudni! Az egész barátságunk egy nagy hazugság volt!

Soha nem hajtottam olyan gyorsan, mint akkor. Feldúltan rohantam be a házba. Már alig vártam, hogy elmondhassam a nagyinak, hogy mire jöttem rá. De sajnos neki is volt híre számomra.

           - Lizzy, nagyon nagy gond van! – a nagyi fel volt dúlva, ám én jobban.

           - Az bizony! Az a két kis ribanc átvert!

           - Most fontosabb dolgunk is van a barátnői drámáidtól! Liz, Prue-t elrabolták – amint a nagyi közölte velem a hírt, szédülni kezdtem. Forgott velem a világ! Nem tudtam, hogy mi történik körülöttem. Elsötétült előttem a világ, és nem láttam már semmit. Teljesen el voltam veszve. 

Az ősi boszorkány: